A város rövid története

3000 éves régészeti leletek alapján bizonyított, hogy korábban is éltek emberek a település környékén. A település fejlődésének záloga az, hogy földrajzi helyzete miatt az Ázsia és Európa közötti kereskedelem útvonalai erre haladnak. A térségben gyakori népmozgások eredményeképpen szerbek, magyarok, németek, szlovákok, horvátok, bunyevácok, görögök, törökök, zsidók, örmények, cigányok és még számos más nemzetek fordulnak meg és adnak uralkodót, tulajdonost és számtalan kiemelkedő képességű szabadkait a világnak.

Írásos dokumentumok Szabadkát először 1391-ben említik Zabotka vagy Zabadka néven.

Területe a török idők előtt a Hunyadiak kezén volt. A települést Mátyás király 1464-ben Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajdának adományozza, aki 1470-ben várat építtetett. A mohácsi csatát (1526) követő zűrzavaros időszakban Jovan Nenad (magyarosan Cserni Jován) kiáltotta ki magát a környék cárjává, (fekete cárként is emlegetik) és ez lett a délvidéki felkelés központja, amely rövid idő után megszűnik. Történelmi szempontból ez csak annyiban bizonyul jelentősnek, hogy szerb források előszeretettel hivatkoznak rá, és a város főterén szobrot állítottak „legendás” alakjának.

1542-ben a törökök elfoglalták a várost, és majd csak 1686-ban, tehát mintegy százötven év múltán szabadul fel. E hosszú háborús évek alatt alig maradt magyar népesség a vidéken.

A török kiűzése után Habsburg vezénylettel megindult az újratelepítés. Először főleg katolikus vallású délszláv népesség érkezett a rigómezei csata óta délről folyamatosan felhúzódó ortodox lakosság mellé. Magyar források mindkettő népcsoport esetében gyakran csak „rácokról” beszélnek, azzal, hogy az egyik népcsoport tagjait „katolikus rácnak”, míg a másik etnikumot „óhitű”, azaz „ortodox rácnak” hívják. Nem nehéz felismerni, hogy ezek a „rácok” a város jelenlegi horvát és bunyevác (katolikus), illetve szerb (ortodox) lakosságának az elődei. A katolikus anyakönyvi kivonatok gyakran dalmátokat emlegetnek, ami sokat elárul arról, hogy Szabadka katolikus délszláv népessége melyik vidékről származhatott el. Mai napig sem egységes a vajdasági katolikus délszlávok hivatalos elnevezése. A hivatalos szerbiai álláspont külön nemzetiségnek tünteti fel a magukat elsősorban bunyevácnak vallókat, míg a horvátok nemzetük részéhez tartozónak tekintik őket.

Mária Terézia 1743-ban mezővárosi rangra emelte a települést, amelyet ekkoriban Szent Máriának hívtak. Ugyanő 1779-ben szabad királyi várossá nyilvánította Szabadkát, és ekkortól nevezték Maria Theresiapolisnak. 1845-ben engedélyezte a király, hogy Szabadka legyen ismét a település neve.

Szabadka szabad királyi városi rangra emelése erőteljes fejlődéshez segítette a települést. A városi tanács megszervezi több környező puszta benépesítését, amelyek a török idők alatt néptelenedtek el. Magába a városba ekkor már nem volt szervezett telepítés, de ahogy fejlődött Szabadka, úgy szivárgott ide a lakosság elsősorban a történelmi Magyarország többnyire magyar nyelvű vidékeiről. Érdekes nemzetiségi momentum, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a bunyevácok a szerbek és horvátok többségétől eltérően együtt harcoltak a magyarokkal, és nekik köszönhetően Szabadka magyar kézen maradhatott.

A város kiegyezés kori (1867) dinamikus fejlődését jól tükrözi, hogy 1869-ben vasúti közlekedés kötötte össze a világgal, a magyar millenniumra (1896) megnyitották az első villanytelepet, és egy évvel később, 1897-ben már villamos járt Szabadka és Palicsfürdő között, amely az egyre csak polgáriasodó város kedvelt kirándulóhelye lett. Szabadka sohasem látott akkora fejlődést, mint ezekben a „boldog békeidőkben”. Ekkor nyerte el a város szecessziós, kifejezetten közép-európai arculatát.

Az erőteljes fejlődést a város lakosságának gyarapodása is jól tükrözte. Amikor Szabadkát 1920. június 4-én hivatalosan is elszakították a történelmi Magyarországtól és az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett, az egész Kárpát-medence egyik legnépesebb településének számított, ahol a jelentős horvát, illetve bunyevác és szerb lakosság mellett a magyarok abszolút többséget alkottak. Az újonnan létrejött délszláv királyság legnagyobb városa nem Belgrád és nem Zágráb volt, hanem Szabadka.

Jugoszlávia felbomlása után 1941 és 1944 között Szabadka ismét Magyarországhoz került. Az 1942-es délvidéki razzia idején 180 szerb polgári személy esett áldozatul a magyar katonáknak, 1944 végén pedig a visszatérő szerbek mintegy 7000 magyar lakost gyilkoltak meg. A megtorlás áldozatainak a Zentai úti temetőben állított emléket Kalmár Ferenc alkotása, a „Vergődő madár” című emlékmű, amit 2013-ban elloptak. A szobrot újraöntötték és 2014. november 2-án Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök jelenlétében avatták fel a szerb-magyar megbékélés jegyében.